A Lovag tragédiája
Ha teniszről van szó, ma semmi más nem lehet a téma – DGM96 szerkesztőnk gondolatai Andy Murray visszavonulásáról.
Felkelek 6 óra 30 perc körül. Mielőtt olyan formát öltök magamra, hogy azzal emberek közé mehessek, szétnézek a social médián. Instagram: nem tudom már, melyik oldal. Andy Murray ül egy sajtótájékoztatón az Australian Openen, könnyes szemeit törli a kezével. Visszalépett innen is? Azon nem akadna így ki, az utóbbi másfél éve erről szólt. Akkor viszont…
És akkor olvastam a hozzáfűzött szöveget. Idézet a nyilatkozatából, abba fogja hagyni, idén biztosan. Szegény srác! Annyira rossz bőrben van, azt se tudja hol fogja, lehet nem is Wimbledonban, ahol a leginkább szeretné. Ez olyan, mintha valakitől el akarsz búcsúzni, de időd sincs rá, hogy megtedd.
Egyre jobban hiszek abban, hogy valahol van egy nagy könyv, amiben mindenkinek le van írva az élete. Andy Murray-é biztosan. Az ő élete csupa pech. Peches, mert egy korban született a tenisz legnagyobbjainak három tagjával, így papíron – Djokovicnak 14, Nadalnak 17, Federernek 20 Grand Slam-győzelme van, neki “csak” három – nem férhet fel közéjük, még ha a képességei meg is voltak hozzá. Peches, mert brit, mely nemzet háromnegyed századon át fohászkodott, hogy legyen végre valaki, aki képviseli a versenyszerű tenisz bölcsőjét a legmagasabb szinten, és ha egyszer-kétszer nagyon peches volt, akkor már nem is brit volt, hanem egyből skót.
Bármerre járt, mindig elvárásokba ütközött. Küzdött azért, hogy a “Big Four” megnevezésnek matematikailag értelme legyen. Küzdött egy országért, és mindemellett ott volt mögötte egy nagyon elhivatott mentor, az édesanyja. Valahol, valakinek mindig meg kellett felelnie, ez pedig kikészítheti az embert. Ekkor jöhet elő az a testbeszéd, hogy eljátssza a hattyú halálát, vagy éppen hisztizik. Ez azonban nem segít abban, hogy elfogadjanak, ez megint csak plusz frusztráció, és máris belekerül az ember egy negatív spirálba.
Persze aztán meg tudott indulni felfelé a csigalépcsőn. Hazai pályán lett olimpiai bajnok, pár hónappal később meglett az első Grand Slam-győzelem, egy évvel később pedig megszerezte Nagy-Britanniának a “Szent Kelyhet” Wimbledonban, 78 év után először valaki. Majd jött még egy diadalmenet, ami Davis Kupa-győzelemmel kezdődött, és év végi világelsőséggel zárult, a kettő között pedig megint egy wimbledoni, és egy olimpiai bajnoki cím is a vitrinbe került.
Neki is megadatott az állapot, hogy nem kell senkinek sem a hátát néznie, mert mindenki az övét lesi. Ő volt a “World Number One”, a pole pozícióban, bárhol járt, ő volt a főtábla legtetején. Szegénynek azonban ebből sem akkora adag jutott, mint három nagy vetélytársának. 2016-ban a csúcson volt, onnan nem csak kicsit lejjebb vezetett az út, a purgatóriumon túlra. Végül az már meg sem adatott neki, hogy ugyanolyan hősiesen térhessen vissza, mint Federer, Nadal és Djokovic az elmúlt két évben.
Sir Andrew Barron Murray az a srác, aki előtt becsukódik a busz ajtaja, akinek kezéből mindig a vajas felével lefelé esik le a kenyér. Egy tragikus hős. Nem egy William Wallace, de tényleg egy hős. Megnyert egy harcot, amit Tim Henmannek nem sikerült egy évtizede. Miatta újra nem hiú remények alanya a tenisz Ködös Albionban, hanem egy lehetőség, aminek most fiatal honfitársai, elsősorban Cameron Norrie és Kyle Edmund is örvendhet, és így nekik elég csak a saját karrierjükkel foglalkozni. Nekik nem lesz nehéz brit teniszezőnek lenni.
Igaz, ott lesz a neve mellett öt elbukott Australian Open döntő nulla megnyerttel szemben, ami balszerencséjének alappillére, ám házas ember, két kislány édesapja és megkapta a legnagyobb kitüntetést, amit egy brit állampolgár csak megkaphat civilként. Most még fájdalmas lesz minden pillanat, de később büszkén tekinthet majd vissza karrierjére – emlékezteti rá Wimbledon Facebook bejegyzése.
A kiemel kép forrása: ppcorn.com