Teniszvilag.com - hírek, érdekességek a tenisz világából

A Federer-Nadal mítosz nyomában

2019. március 16.
by Opistho

A 2006-os Roland Garros döntő a szezon talán legjobban várt teniszmérkőzése volt. Alig pár héttel korábban, a római döntőben egy hatalmas öt szettes összecsapást nézhettek végig a szurkolók, ugyanazokkal a szereplőkkel, mint akik azután Párizsban is döntőbe jutottak. Az egyikük az akkori világelső volt, a másik a világ legjobb salakos játékosa.

Nagy figyelem övezte a sajtóban is a találkozót, hangzatosabbnál hangzatosabb előzetesek és szalagcímek jelentek meg. A brit Independent a kissé gagyinak ható „Prince against Pirate”, azaz „Herceg a Kalóz ellen” címmel jelentette meg beharangozó írását, utalva a kontrasztra, amely a két teniszező, Roger Federer és Rafael Nadal között volt. Egymás ellenpólusainak tűnhettek azzal, ahogy teniszeznek, ahogy a pályán viselkednek, ahogyan öltözködnek, sőt, az egyikük még bal kézzel is játszott. Valószínűleg az újságok is érezték, hogy itt egy meghatározó párharc van születőben, méghozzá olyan, amelyről Pete Sampras és Andre Agassi mérkőzései óta nem tudtak írni. Olyan párharc, amely éveken át a teniszvilág központi témája lehet majd, amiről újabb és újabb szenzációs cikkeket írhatnak. Végül persze maga a döntő nem volt túlzottan emlékezetes, de a következő években bebizonyosodott, hogy igazuk lett.

A 2007 és 2010 közti korszakot a tenisz világában a Federer-Nadal szembenállás határozta meg. A teniszújságok, szurkolók, kommentátorok erről a témáról beszéltek, az ő meccseik esélyeit latolgatták egyfolytában. Ez a fajta „hype” 2008 közepére már olyan méreteket öltött, hogy a US Open szervezői egyenesen Federert és Nadalt ábrázoló plakátokkal reklámozták a tornát, előre vetítve az esetleges találkozójukat, annak ellenére, hogy aztán nemcsak 2008-ban, de még 2018-ban sem találkoztak egyszer sem az amerikai Grand Slam tornán. Egy évvel előtte, 2007-ben, egy olyan pályát hoztak létre, amely félig salakos, félig füves borítású volt, mely pályán aztán természetesen Federer és Nadal vívhatott egymással egy bemutatómeccset.

Nem csupán a világ két legjobb játékosa volt ez a két ember akkoriban, ennél sokkal többek voltak. A teniszvilág vezetőinek tartották őket, a játékosok tőlük várták segítséget a játékostanácsban, ők voltak példaképek, a sportszerűségi díjat is ők kapták meg, sőt, még 2019-ben is elmondhatjuk, hogy 2003-tól kezdve kizárólag Federer és Nadal kapott ilyen elismerést a többi játékos szavazata alapján.

A Federer-Nadal párharcot vagy röviden Fedalt még ma is úgy emlegetik sokan, mint az „örökrangadót”. A legjobbnak, legnagyobbnak, legizgalmasabbnak, legikonikusabbnak tartott rivalizálásként tekintenek rá, még mindig ennek a párosnak a meccseit harangozzák be leglelkesebben, mintha még mindig 2007 vagy 2008 lenne. A tenisz iránt csak felületesen érdeklődő, teniszt felszínesen követő közönség is ezt a párharcot ismeri legjobban. Roger és Rafa kétségtelenül a világ két legismertebb és egyben legnépszerűbb aktív teniszezője, az ATP által kiosztott „Fanok Kedvence” díjak szavazatai alapján Federer a legnépszerűbb, Nadal pedig a második legnépszerűbb. Az az olvasó, aki most ezt a bejegyzést éppen olvassa, szintén jó eséllyel szurkol e kettőből valamelyiknek.

De tényleg megérdemli ezt a felhajtást ez a párosítás? Mert az világos, hogy a legsikeresebb, a legismertebb két teniszező játszik egymás ellen, de vajon maga rivalizálásuk is ennyire színvonalas? Az ugyanis, hogy a két legsikeresebb kerül szembe egymással, nem garantálja, hogy egymás ellen is a legjobbat tudják nyújtani.

Kép forrása: express.co.uk

Ha közelebbről megnézzük ezt a legendás párharcot, akkor érdekes adatokat találhatunk a mérkőzéseikkel kapcsolatban. Az egymás elleni találkozóik mintegy 74%-ában az a játékos nyert, akit az ismertebb fogadóirodák előzetesen esélyesebbnek tartottak. Ezt akár úgy is mondhatnánk, hogy a Federer-Nadal mérkőzések meglehetősen kiszámíthatók, nem gyakori a meglepés. Az előzetesen esélyesebb általában nyer is. Ha megnézzük a rivalizálásuk történetét, láthatjuk: 2004-től 2007-ig valóban egy kiegyensúlyozott párharcról lehetett beszélni, ebben az időszakban ugyanis 14 mérkőzésből 8-at Nadal, 6-ot Federer nyert meg. 2008-tól azonban Federer 2014-es ütőváltásáig 19 találkozóból 15-öt nyert meg Rafa. Olyan szinten váltak a találkozóik egyoldalúvá, hogy akár azt is mondhatnánk: 2008 után megszűnt párharcnak lenni. A különböző borításokra vonatkozóan szinte felesleges is leírnom a szokásos közhelyeket: 15 salakos mérkőzésből 13-at nyert Nadal, fedett pályán pedig 7 mérkőzésből 6-ot Federer nyert meg. A kiszámíthatóság nemcsak a meccsek győztesére vonatkozóan volt jelen, hanem magára a játékra is. Nadal a balkezes tenyeresével pörgette a labdát Roger fonákjára, aki nem nagyon tudott ezzel mit kezdeni. Az összes salakos és kemény borításon ezt tapasztaltuk. És ebből nem az következik, hogy Rafa ennyivel jobb volt összességében, hanem az, hogy a játékstílusa egyszerűen „kioltotta” Rogerét. A kevés fedett pályás találkozó sem volt érdekesebb, ott Federer csinálta meg ugyanezt, „kioltotta” Nadal teniszét, aki a tető alatt nem tudta érvényesíteni a szokásos fegyvereit, Rogerrel ellentétben, aki lubickolt ilyen körülmények között. Fedett pályán viszont nem találkoztak sokszor 2008 és 2014 között, így a meccseiket újra és újra Nadal nyerte. Újra és újra végig néztük ugyanazt, ugyanazokat a meccsdinamikákat. Pontosan tudtuk, hogy mi fog történni és tényleg az is történt. Tudtuk jól, hogy milyen helyzetben fog mondjuk Roger játéka darabokra esni. A Federer-szurkolók egy idő után kifejezetten unták ezeket újra és újra végignézni, ahogy a kedvenc játékosuk nemcsak veszít, de kiszámítható módon, mindig ugyanúgy, ugyanazért veszít.

Aztán elérkeztünk a 2014-es évhez, Roger lecserélte az ütőjét, ezzel az addigi dinamikák eltűntek a találkozóikból. Itt fordult a kocka: Federer kezdett olyan teniszt játszani, ami Nadal számára volt kellemetlen a legtöbb borításon. Azóta minden mérkőzésüket Roger nyerte, aki a 2017-es szárnyalása során úgy dominálta le Nadalt, ahogy Rafa korábban őt.

Érdemes összehasonlítani ez a párharcot egy másikkal, a Federer és Djokovic között zajló rivalizálással. Az egymás elleni mérlegük jelenleg 25-22, Djokovic javára. Salakon 4-4-re állnak egymás ellen, füvön 2-1 Djokovicnak. Szabadtéri keménypályán 13-13-ra állnak egymás ellen, fedetten pedig 6-4-re vezet Novak. Ilyennek kéne lennie egy igazi kiegyenlített párharcnak, ahol minden meccsen tövig rágja az egyszeri drukker a körmét, ahol senki előnye nem biztos semelyik borításon sem. Ahol senki nem rendelkezik olyan fegyverrel, amely „kioltja” a másik játékát. Ezt nem csak az adatok alapján mondom, hanem szubjektív megítélés szerint is. Mint tenisznéző, a Djokovic elleni Roger meccseken éreztem azt, hogy itt bármi történhet, mert egyiknek sincs biztos ellenszere a másikra. Éppen ezért nehezebben lehetett előre tudni, hogy melyikük, milyen taktikával nyer. Elvesztett szettek után egyikük sem omlott össze, bármikor jöhettek váratlan fordulatok. Novak (főként 2015 előtt) a legjobbat tudta kihozni Federerből, Nadal viszont a legrosszabbat.

De hiába elemezhetjük, hogy mennyire egysíkú és kiszámítható volt sokszor ez a küzdelem, a Federer-Nadal továbbra is a legnépszerűbb párosítás marad a nagyközönség számára, a sajtó számára, sőt, még a két érintett játékos számára is. Ha megkérdezik akár Nadalt, akár Federert arról, hogy kit tart a legnagyobb riválisának, egyértelműen egymást fogják mondani. Mert ez az élményük nekik is, ez a párosítás a legnépszerűbb, ők maguk is be lettek vonva ebbe, holott már mindketten vívtak legalább ugyanannyi emlékezetes csatát Novak Djokovic ellen is.

Kép forrása: rafaelnadalfans.com

Több elmélet van arra vonatkozóan, hogy mi ennek a jelenségnek forrása, én is elmondom az enyémet: a Herceg és a Kalóz szembenállásához kell visszamennünk. A két játékos közötti kontraszt még a Sampras-Agassi páros közti különbségeknél is jobban szembeötlik annak, aki először látja őket. A játékfelfogásukkal és a pályán való viselkedésükkel is ellenpólusokat képeznek. Az emberek pedig nagyon is szeretik az ilyet, szeretnek két pólusban gondolkodni, sportban, politikában, feketére vagy fehérre gondolni mindenben. Vagy legalábbis már megszokták. És amikor a sajtó rájött, hogy itt az új nagy jelentőségű rivalizálás, ennek megfelelően alakították ki a hozzájuk tartozó marketinget is. A „király” a „kihívó” ellen, „elegáns” a “menő” ellen, így reklámozták, így kommunikálták a meccseiket. A Fedal a legeladhatóbb rivalizálás a tenisz történetében. Egy Federer-Nadal meccs egyből megragadja az embereket, azokat is, akiket esetleg addig hidegen hagyott a tenisz vagy csak keveset nézték.

Emlékszem rá, amikor én először néztem Rogert és Rafát Grand Slam-tornán egymás ellen játszani, 2005-ben vagy 2006-ban. Akkor alig tudtam valamit a teniszről, néhány játékost és tornát ismertem csupán, de ez az összecsapás hatással volt rám: két gyökeresen eltérő stílust láttam, akik összecsaptak és számomra ott volt a lehetőség az egyikükkel vagy másikukkal azonosulni. Sok hasonló beszámolóval lehet találkozni szurkolói körökben, a Fedal sokakban felizzította a tenisz iránti lelkesedést. Még többet és többet akartak látni a teniszből, hogy e kettőből ki kerekedik felül.

Biztosan fel lehetne mérni, hogy mitől függ az, hogy ki melyiküknek kezd el szurkolni, lehetnek ennek pszichológiai, kulturális vonatkozásai is, de valószínűleg sok esetben a puszta véletlenen is múlhat. Az biztos, hogy mindkét teniszező sarkított marketing képe másként ad azonosulási pontot az embereknek: Roger Federer az isteni tehetség, az úriember, aki különb nálunk, aki megcsinálja a lehetetlent és akit ezért csodálunk. Nadal az egyszerű, érzelmeit nyíltan kimutató kisember, a mesebeli „szegénylegény”, aki kemény munkával győzi le a királyt. Abban van igazság, hogy Federer alapvetően kicsit ösztönösebben játszik és Nadal tenisze fizikálisabb, de a valóságban ezek nem olyan jelentős különbségek. Valójában pontosan tudjuk, hogy Federer is rettentő keményen edz, sokat kellett dolgoznia és gyakran hibázik is. Roger is ki szokta mutatni az érzelmeit. Nadalról is tudjuk, hogy milyen tehetséges, hihetetlen labdaérzéke van gyermekkorától, a kiváló versenyzői képességek, mentalitás is már fiatalkorától jellemzik, emellett pedig nyilvánvalóan ő is az elit tagja, aki sportkocsikkal jár és úszómedencéje van. Tehát a Herceg és a Kalóz kontrasztja valójában inkább csak első ránézésre tűnik jelentősnek, valójában nem is különböznek olyan nagyon egymástól.

Ám akár valódi, akár nem, egyértelmű, hogy ez a kontraszt képes volt bevonni az embereket a tenisz világába érzelmileg. Képes volt rá, hogy olyan tömegeket, akiket addig idegenkedtek a tenisz világától, olyan közönséggé változtasson, akik szinte oda sem mernek nézni a képernyőre, ha kedvencnek break-labdája van. Talán nincs igazam, de én azt gondolom, hogy lehet, hogy a tenisz ma talán fele ilyen nézett lenne, ha nincs ez a rivalizálás. Ezt el kell ismernem, annak ellenére, hogy a 2008 és 2014 közötti időszakban – az egyoldalúság okán – én is fanyalogtam. A Fedalnak ezt az érdemét nem érdemes elvitatni.

Egyértelmű tehát, hogy teniszszakmai szempontból semmiképp nem lehet a Federer-Nadal párharc a legjobb, legkülönlegesebb, legizgalmasabb rivalizálás a sportág történetében. Szakmai elemzés szempontjából ez csak egy mítosz. Azonban ez egy olyan mítosz, ami nem ártott a tenisznek, hanem használt. Népszerűbbé tette és szurkolói közösségeket szervezett meg.

Végső soron pedig részben ez a célja ennek az oldalnak is, hogy szurkolói közösséget hozzon létre kedvenc sportágunk, a tenisz köré.

A kiemelt kép forrása: www.tennis-pulse.com