Ami eddig csak egyszer történt: valaki egy tornán győzte le a “Nagy Hármast”
Tizenkét és fél éve David Nalbandian elképesztő lajstromot felállítva nyerte meg az akkor még fedett pályán megrendezett madridi Mesterversenyt.
Adott szezonon belül egy-egy jó képességű teniszezőnek van lehetősége (vagy inkább esélye), hogy legyőzze a Federer-Nadal-Djokovic fémjelezte trió valamelyik tagját. A három úriember már több, mint egy évtizede ámítja el a sportág rajongóit az eredményeikkel, de csak nagyon ritkán tudnak az év 365 napjában bombaformába kerülni nem megfelelő fizikai állapot, visszatérés, vagy éppen formaidőzítés miatt. Ilyenkor “be-becsúszik” tőlük is egy-két váratlan vereség.
Kicsit több is kell azonban valakitől ahhoz, hogy egy és ugyanazon tornán ebből a hármasból két tagot is legyőzzön. Ezt a ritka hőstettet Stan Wawrinka kétszer is véghez vitte, mikor 2014-ben az Australian Opent, egy évvel később pedig a Roland Garrost nyerte meg: Melboruneben Djokovicot és Nadalt, Párizsban Federert és Djokovicot verte meg, illetve Juan Martin Del Potro 2009-es US Open-sikeréhez is “duplázás” kellett (Nadal, majd Federer). Ha pedig a még közelebbi múltat nézzük csakis ATP Finalsokon volt ilyesmire precedens. Tavalyelőtt Alexander Zverev, tavaly Dominic Thiem győzte le Federert és Djokovicot 2-3 nap leforgása alatt.
Az ennél nagyobb lajstrom természetesen még ritkább. Ahhoz hasonlót Jo-Wilfried Tsonga volt képes megtenni, mikor a 2014-es Roger Cup megnyerése során Andy Murrayt, Djokovicot és Federert megverte. Murray bizonytalanná vált karrierje miatt azonban a sportág “kánonja” inkább háromtagúnak tartja a tenisz egyetemes táplálékláncának csúcsát, mintsem négynek. Ennél fogva a statisztikák a Nagy Hármas fogalmát használják, ami alatt a svájcit, a spanyolt és a szerbet értik. S egyszer viszont az is megtörtént, hogy valaki egy és ugyanazon tornán mindhármójukat legyőzte.
Kép forrása: tt.tennis-warehouse.com
David Nalbandian Grand Slam-győzelem nélkül fejezte be karrierjét, de az egyik legjobb képességű teniszező volt, akinél elmaradt az az igazi áttörés. Ő volt talán az utolsó teniszező, akinek kevésbé kidolgozott izomzat nélkül is világklasszis szinten ment a játék. A legnagyobb lehetősége abban a rövid időszakban volt, amikor Sampras és Agassi csillaga leáldozóban volt, de Federeréké még éppen nem mutatkozott meg a tenisz égboltján. Egyetlen Grand Slam-döntőjét a 2002-es Wimbledoni tornán játszotta, ahol kikapott Lleyton Hewittól, de egyébként azzal büszkélkedhet, hogy mind a négy nagy tornán eljutott legalább az elődöntőig. 2003-ban, a US Openen nem sokon múlott, hogy ennél messzebb is jusson, de Andy Roddick ellen a dupla-szettelőny és az az egy meccslabda sem volt elég. Kettő és fél évvel később hasonló módon kapott ki Marcos Bagdhatistól az Australian Openen. Igaz, a ciprusi ellen nem volt meccslabdája, de a döntőjátszmában break-előnyben volt.
Karrierje legnagyobb sikere végül a 2005-ös Tennis Masters Cup (mai nevén ATP Finals) megnyerése volt, amikor a döntőben úgy verte meg Roger Federert, ahogyan Roddicktól kapott ki két évvel azelőtt. 2007-ben pedig jött a nagy dobás, mikor az akkor még fedett pályás madridi mesterverseny negyeddöntőjében Nadalt (6/1 6/2), az elődöntőben Djokovicot (6/4 7/6(4)), a döntőben pedig Federert győzte le (1/6 6/3 6/3). Az meg csak hab a tortán, hogy Nadal előtt Tomas Berdych és Del Potro voltak az ellenfelei.
A nagy menetelés összefoglalója.
Az az ősz tényleg Nalbandiané volt. Madrid után két héttel rendezték meg a hagyományos szezonvégi Mestertornát a párizsi Bercy-csarnokban, ahol szintén bajnok lett. Ráadásul a francia fővárosban is ő maga dolgozott meg a sikerért. A harmadik körben ismét megverte Federert, majd a döntőben Nadal sem tudott neki visszavágni. Rövid időn belül megnyert két Masters tornát, amire rajta kívül négy teniszező volt képes ebben az évezredben – az a bizonyos Négy.
Ez volt az örmény származású argentin utolsó nagy dobása. Karrierjét sérülések nehezítették (a teste számos pontján), különösen a 2000-es évek végén. 2010 nyarán volt egy kisebb visszatérése, mikor megnyerte a Washingtoni 500-ast és egy héttel később negyeddöntőzött Torontóban. Ezzel huzamosabb ideig ott tudott lenni a top 100-ban, de a lezárás keserédes lett. 2012-ben Queen’s Club-ban, a Marin Cilic elleni döntő során akarva-akaratlanul sérülést okozott az egyik vonalbírónak, ami miatt leléptették. Az ezt követő két Wimbledoni tornán, a “simán” és az Olimpián is elindult, de a US Opentől vissza kellett lépnie mellizom sérülés miatt. A következő évben egy Davis Kupa páros meccsen tért vissza, de 2013 őszén végül bejelentette visszavonulását.
A borítókép forrása: rte.ie