Roger Federer utolsó labdamenete

2021. március 18.
by Írókéz

Fortyyy, fifteeeen! – kiáltotta jelentőségteljesen Mohamed Lahyani, tőle megszokott módon igyekezvén lecsípni egy szeletet a nyilvánosság figyelméből. Az Arthur Ashe Stadionban pedig végleg elszabadult a pokol. A nézők ordítoztak és hadonásztak, egymás kezéből verve ki a popcornt és a kóláspoharat. A hangulat inkább egy dél-amerikai futballmeccsre emlékeztetett, mintsem egy teniszmérkőzésre, de hát az lett volna meglepő, ha a közönség ebben a pillanatban nyugton tudott volna maradni.

Érezte, hogy lassan útja végéhez érkezett. Nehéz, nagyon nehéz volt ez a két év. Először a műtét, aztán a rehabilitáció, majd a korrekciós műtét, de a legrosszabb a kétség volt, amely mindez idő alatt végig mardosta: Vajon rendbe fog-e még jönni a térde, fog-e még a legmagasabb szinten játszani valaha? Csak még egy évet, egy utolsót, ha lehet. 40 évesen, hogy méltóképpen búcsúzhasson profi pályafutásától.

Voltak pillanatok, amikor nem nagyon hitt benne. Valahol legbelül ugyan érezte, hogy nem lehet ilyen dicstelenül vége, mégis olyan sokszor elfogta a csüggedés, amikor nem javult a térde, hogy ha nincs Mirka, valószínűleg már feladta volna. De hát van Mirka, hál’ istennek.  Mi is lett volna belőle nélküle. Ő volt az, aki mindig töretlenül hitt benne, és a felépülés alatt is tartotta benne a lelket, elhitette vele, hogy fog még nagy dolgokat véghezvinni. Mirka nagyon  okos, és mindenkinél jobban ismeri őt. Pontosan tudta, hogy neki még dolga van a tenisszel, ha nem próbálná meg a visszatérést, azzal megfosztaná magát attól, hogy nyugodt szívvel akassza szögre az ütőjét. Ha nem próbálta volna meg, élete végéig ezen gyötrődött volna, és soha nem tudta volna ezt a gondolatot elengedni. Mi lett volna, ha…?

Amikor nagyon gyötörték a kétségek, mindig 2017-re gondolt, abból merített erőt. De akkor más volt a helyzet, akkor szerencsére megtalálta Ivant. A szelíd horvát óriás, a hatalmas, tar koponyájában lakozó rengeteg eszével pontosan tudta, mire van neki szüksége, megmutatta, hogyan alakítsa át a játékát, és megtanította neki, hogy nagy győzelmeket csak úgy arathat, ha nem fél a vereségtől, hanem alázatosan elfogadja, hogy úgy is legyőzhetik, ha mindent belead.

Ivan is végig hitt benne, de még többet jelentett, hogy Pierre is hitt a teljes felépülésében, elvégre Pierre az, aki talán jobban ismeri a teste működését, mint ő maga. Az, hogy 35 év fölött is kiváló kondícióban volt, csakis Pierre-nek volt köszönhető. Mindezek ellenére a visszatérés egyáltalán nem volt egy fáklyásmenet. Először a vereség Basilashvilitől. Azon a meccsen jött rá, hogy egyszerűen hiányzik belőle az az átütőerő, ami a legjobbak legyőzéséhez kell. Újabb fogcsikorgató, edzésekkel teli hónap, majd az újabb nekifeszülés, majd a hír, hogy elmarad az olimpia… A hattyúdalból kiírtak egy versszakot. Egy újabb esély röppent el, ami már soha nem fog visszatérni. Ez mély sebet ütött a lelkén. Aztán a Garroson eljutott a legjobb 8-ig, ez tulajdonképpen szép eredmény, az olimpia mellett úgyis Wimbledonra készült igazán, ott akart csúcsformában lenni, éppen ezért nagyon fájt neki, hogy a londoni döntőben úgy kapott ki Djokovictól négy szettben, hogy nem is játszott rosszul, mégsem érezte, hogy komoly esélye lenne legyőzni a szerbet.

Ezen a meccsen viszont megváltozott benne valami. Valószínűleg ott fogadta el véglegesen a tényt, mely szerint lehet, hogy soha nem fog már nagy versenyt nyerni. Mintha a belsejében egy masiniszta átállította volna a váltókat, onnantól kezdve egy másik vágányon kezdett haladni. Így, hogy megadta magát ennek a felismerésnek, felszabadultabb lett, és elkezdett jobban játszani. Cincinnatiban már parádézott, és a US Openen folytatta jó sorozatát. Könnyedén jöttek a győzelmek, úgy élvezte a játékot, mint már nagyon régen. Szerencséje is volt, nem Djokovic ágára került,  Nadal pedig megsérült, mielőtt találkoztak volna a 8 között, a helyette érkező Rublevet meg simán elintézte. Ezek a fiatalok egyszerűen nem elég ügyesek hármójukhoz képest, ezt Rafa, Nole, és ő is pontosan tudták. Csak arra kellett figyelniük, hogy ők fizikailag jó állapotban legyenek, amikor találkoznak velük, és akkor a fiataloknak nem volt esélyük. Az elődöntőben Thiem már keményebb dió volt, de kegyetlenül jól ment azon a meccsen a szerva, és bár két tie break is volt, mindkettőt sikerült jó játékkal megnyernie.

És most itt van, élete utolsó Grand Slam tornáján, újra a döntőben, amikor már nem is nagyon számított rá… és a háló túloldalán természetesen Djokovic áll. Már megint Djokovic. Magának sem tudta megmagyarázni, miért vannak ellenérzései vele kapcsolatban. Pedig Nole próbált jóban lenni vele, régebben beszélgettek is, de ő sosem engedte igazán közel magához, nem úgy, mint Rafát. Ha nagyon őszinte akart lenni magához, talán az zavarta benne, hogy Djokovic nem tisztelte az ő szabályaikat, páros lábbal rúgta rájuk az ajtót, amikor Nadallal éppen a legnagyobb rivalizálásban voltak, és mindenki – ők ketten is – úgy gondolták, ők a tenisztörténelem két legjobb játékosa. Novakban volt valami megfoghatatlan, sötét balkáni erő, amivel egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Az, hogy a szerb fiú lesz a valaha volt legeredményesebb játékos, már gyakorlatilag eldőlt. Így, hogy az AO után megnyerte a Garrost és Wimbledont is, befogta őket a Grand Slam címek számában, és még jó néhány sikeres éve lehet. De ha ő itt és most, 40 évesen le tudná győzni a naptári Grand Slamre készülő Djokovicot… az többet jelentene, mint akárhány Major cím.

Úgy harcolt ezen a meccsen, mint egy középkori szamuráj. Agresszív volt, megalkuvás nélkül támadott, elég sokat kockáztatott, folyamatosan nyomás alatt tartotta az ellenfelet, jól is szervált, néhány tiszteletet parancsoló extra megoldás is bejött. Mindent kiadott magából. Az amúgy is mindig hangos new yorki közönség extázisba került, végig hihetetlen hangzavart produkált, néha még a közeli La Guardiáról felszálló repülőgépek hangját is túlharsogta. Most pedig itt van, 2/1-re vezet a szetteket tekintve, majd 5/5-nél breakelt, ezzel 6/5 lett, és most 40/15-je van. Két meccslabda, és ő szervál.

Két meccslabda… igen. Újra ugyanaz a helyzet, mint már kétszer a közös múltjukban. Jól emlékezett mindkét esetre, hiszen mindkettő fájdalmas vereséghez vezetett. Hihetetlen, hogy újra megtörténik, mondaná, ha nem tudná, hogy ez nem véletlen. Sorsa rendkívül kegyes volt hozzá. Megadta neki az esélyt, amelyet nagyon kevesen kapnak meg. Lehetősége van javítani, leszámolhat a múltjával és annak démonaival, egyszer és mindenkorra. Itt és most, pályafutása legvégén.

2011-ben, az elődöntőben, ugyanezen a pályán, gőgös volt, és elbizakodott. Akkor még teljesen az egója irányította. Halvány mosollyal az ajkán állt oda szerválni a mérkőzéslabdánál, úgy gondolta, már zsebében van a győzelem. Keserves árat fizetett érte. Két éve, Wimbledonban pedig, ahelyett, hogy saját kezébe vette volna a sorsát, abban bízott, hogy Djokovic csak hibázik majd egyet. A büntetés ezért a hibáért aránytalanul durva volt. Az egyetemes tenisztörténelem egyik legemlékezetesebb veresége lett belőle, amely sokkolta a szurkolóit, és az egész teniszvilágot.

Ezúttal azonban másképp lesz. Tanult a hibáiból, legalábbis reméli, hogy így van. Egy dologban biztos volt, mégpedig, hogy ezúttal kezébe veszi a sorsát, és nem hagyja, hogy más döntsön helyette. Ha így sem tud győzni, akkor azt is alázatosan elfogadja. Milyen fura: azzal, hogy elhatározta, kezébe veszi a sorsát, egyszerre meg is adta magát neki.

Tudta mit kell tennie. Bensőjében, mint a reggeli ködöt áttörő napfény, halvány derű kezdett derengeni. Ebben a pillanatban jött rá, hogy az elmúlt 30 év, az egész pályafutása, benne minden küzdelem, öröm és fájdalom, végig minden egy bizonyos irányba tartott, mert minden történésnek egy pontban kell találkoznia, minden győzelem és vereség, minden diadal és csalódás csak azért történt az életében, hogy ez a pillanat itt és most létrejöhessen. Magában bólintott egyet. Elmúlt minden félelme, hirtelen angyali nyugalom szállta meg. Végre tudatosult benne, hogy sorsa beteljesedett, eljött a pillanat, amiért élt, és ő kész volt elfogadni végzetét, amelyet sorsa jelölt ki számára. Fura módon, valahol legbelül érezte, nem, nem érezte, tudta, mi fog a következő percben történni.

Kiválasztotta a két labdát, és bal lábbal odalépett a vonalhoz. Nagyon távolról, mintha egy vastag üvegen keresztül érkezne, hallotta a közönség lármáját, és Lahyani hangját, ahogy szokásos színpadias módján csendre inti a tömeget, újra és újra elnyújtottan ismételve, quiet please, thank you. Fura, hogy nem szereti az exhibicionista embereket, a svéd bírót mégis kedvelte, feltűnési viszketegsége ellenére.

forrás: pinterest.com

Amint elkezdte pattogtatni a labdát, a közönség elnémult. Még két pattintás, súlypont a bal lábon, rövid koncentrálás.

Úgy engedte el a labdát, mintha egy szabadon bocsátandó galambot engedne útjára. A sárga golyó emelkedni kezdett, az ő térdei pedig szépen, harmonikusan, puhán behajlottak, ahogy súlypontját a labda alá gördítette. Ütőfej nyitva, súlypont a legmélyebben, a labda pedig, ahogy kell, emelkedés után megállt a holtponton.

Ebben a pillanatban mintha megállt, egyszersmind kitágult volna számára az idő. Kívülről látta magát és az egész jelenetet. Érzékei valószerűtlenül kitágultak. Egyszerre érzékelte az egész pályát, a stadiont, érezte, ahogy mindenki a nézőtéren visszafojtja a lélegzetét. Látta a labdán a kis szőröket, érezte combjában a rugóként feszülő izomrostokat, hallotta nyugodt szívverését, olyan volt, mint egy jógi, aki elérve a szamádhit, egyszerre látja és derűsen szemléli a múlt és a jelen folyamát, és benne az egész világot. Szinte spirituális élmény volt.

Lábának rugói ideális ütemben lökték föl testét a labda irányába. Egész teste harmonikusan, erőlködés nélkül, ugyanakkor hihetetlen erővel csapott rá a labdára, ő pedig teljes sebességgel elindult a háló felé. Biztos volt benne, hogy Djokovic fonákra várja a labdát, ezért enyhén vágott szervát ütött kifelé, a tenyeresére. Tudta, hogy a szerb ösztönösen kereszt ritörnt fog ütni, nem kockáztatja meg az egyenest, ezért egyből a háló jobb oldalához rohant. Split step a T-vonalnál, súlypont lent, éppen abban a pillanatban, amikor Djokovic ütőjéről elindult a labda. Keresztbe, éppen oda, ahová várta. Keményen belelépett a tenyeres röptébe, végig a labdán tartva a szemét.

Amint a labda elhagyta az ütő húrját, már tudta, hogy jó helyre fog becsapódni. Úgy is lett. Egy méterre az oldalvonaltól, a T-vonal mögött ért földet, védhetetlenül. Djokovic tett egy lépést a labda felé, de egyből érzékelte, hogy ezt a labdát már nem tudja elérni.

Ismét csak valahonnan nagyon messziről, háttérzajként érzékelte, ahogy felrobban a stadion. Huszonötezer ember mind egyszerre ugrott talpra, és ordított hatalmasat. Lahyani mintha Michael Buffer hangján kiáltotta volna: Game, set, match, Federer! Nem tudta, hogyan és mikor került a földre, egyszer csak ott feküdt az adogatóudvarban, a hátán, a centerpálya szürke műanyagján. Mintha átszakadt volna egy iszonyú masszívan megépített gát, és a rajta elemi erővel áttörő könnyek összemostak benne mindent, a harminc év küszködését, a gyermekkori vágyait, a sok frusztrációt, a sérüléseket, Mirkát, a gyerekeket, a szüleit, és a megtett út minden lépését. Csak feküdt a hátán, nem tudta, meddig, és megállíthatatlanul rázta a zokogás. Majd Djokovic feje takarta ki a napot, könnyein keresztül elmosódva látta. „Buddy, You did it. You’re great.” Megpaskolta a mellkasát, majd megfogta a kezét, és talpra segítette.

Most itt áll, az Arthur Ashe Stadionban, a rázkódó zokogás lassú sírássá csendesült, nézi a családját, ahogy ünneplik őt, tekintetük összekapcsolódik. A gyerekek ugrálnak, az apja szokás szerint csak tapsol, mindentudó, csendes mosolyával, és Mirka… az ő tekintetében minden benne van, az „ugye megmondtam” ugyanúgy, mint a végtelen szeretet, és a „megcsináltuk” felhőtlen öröme is. Igen, Drágám, megcsináltuk, most már hazamehetünk.

Bevégeztetett. Holnaptól új időszámítás kezdődik. Neki is, és a tenisznek is.