Holger Rune, a szenvedélyes skandináv

Valahogy úgy van ez a világban, hogy ha valahol az Univerzum szövetében hiány keletkezik, akkor a mindenség rövidesen betölti valami mással ezt az ürességet. Másfél éve, hogy nem láthatjuk többé versenyezni Roger Federert, emiatt nagyon sokan már el is temették a sportágat. Rafael Nadalról néhány hónapja azt írtam, hogy véleményem szerint a szezon végén ő is szögre akasztja az ütőt. Ez csak egy megérzés, ne legyen igazam, de valahogy úgy képzelem, lehetett egy megállapodás közte és Xisca Nadal között, hogy amíg Rafa versenyez, addig nem vállalnak gyermeket, hogy tudjon a játékra koncentrálni.

Akárhogy is, rövidesen azon kapjuk majd magunkat, hogy már csak Djokovic van talpon a Nagy Hármasból, a másik két óriás elkopik mellőle. A tenisz őrangyalai azonban máris gondoskodtak a pótlásukról. Idestova több, mint 10 éve harsan fel időről-időre a kórus, hogy “Jönnek a fiatalok!” – amit mindig keserű kiábrándultság követett, ahogy erről ITT írtam is. Aztán az elmúlt évben hirtelen megjelent egy 18 éves siheder, Carlos Alcaraz, aki nem csak legyőzte a legjobbakat is, de játékával, hozzáállásával, személyiségével el is kápráztatta a teniszt szeretőket (köztük engem), ahogy erről ITT értekeztem. Alexander Zverev, aki a Roland Garros negyeddöntőjében négy kemény szettben búcsúztatta őt, azt mondta a meccs utáni kézfogásnál, nagyon örül, hogy még egyszer le tudta győzni, mielőtt ő, Carlitos mindent megnyer majd előttük.

Nem akármilyen dicséret a világ egyik legjobb játékosától, de Alcaraz hamar elkezdte beváltani a hozzá fűzött reményeket, sorra nyerte a tornákat, és a sorozat megkoronázásaként megnyerte a US Opent, és a legfiatalabb világelső rangos címét. Itt nagyjából hátra is dőltünk, mondván, megvan az örökös, itt az új egyeduralkodó. Erre mi történik? Szó szerint a semmiből megjelenik egy ugyanannyi idős játékos, és szinte megismétli azt, amit a spanyol fiú  év közben.

Holger Vitus Nodskov Rune (még egyszer nem fogom kiírni a teljes nevét, még ctrlC+ctrlV-vel sem) egy elképesztő hónappal robbant be a tenisz legszűkebb elitjébe. Megnyerte a párizsi 1000-es ATP viadalt, amely eleddig Novak Djokovic felségterületének számított, a döntőben magát az alfahímet legyőzve, méghozzá parádés, bevállalós, színes és látványos játékot bemutatva. A szerb bajnok éppen az ötödik top10-es játékos volt a héten, akit Rune zsinórban megvert, ezzel rekordot felállítva.

Pedig nem indult túl reményt keltően számára a párizsi megmérettetés, ugyanis rögtön a legelső meccsén majdnem kiesett a visszatérésén keményen dolgozó Stan Wawrinka ellen. A svájcinak három meccslabdája is volt a dán fiú ellen, aki azonban mindhármat hárította, és végül megnyerte a meccset. Az izgalomtól helyenként kissé egzaltáltan viselkedett, folyamatosan kommunikált a stábjával, amit Wawrinka eléggé zokon vett, és a hálónál kezet fogva azt súgta hősünk fülébe, próbáljon meg ne úgy viselkedni, mint egy csecsemő. Ez kissé megmosolyogtató volt a jó Stantől, ugyanis emlékezhetünk rá, amikor az egyik, Federer elleni meccsén Mirka Federer “Cry Baby”-nek nevezte őt.

Mindenesetre a jó tanács meghallgattatott, ugyanis Rune ettől kezdve egyre kevesebbet dumált kifelé, és – mily meglepő – egyre jobban játszott. Ennek eredményeként szép sorban Hurkacz, Rublev, majd a 16 meccs óta veretlen, zsinórban 3 tornát nyerő Auger-Aliassime,  a világelső Alcaraz, és a 8-szoros párizsi döntős Djokovic skalpja is az ifjú dán tehetség övére került. Ha hozzá tesszük ehhez, hogy Rune nem sokkal korábban Zverevet, Sinnert, és Tsitsipast is simán megverte (utóbbit kétszer), akkor még inkább felkaphatjuk a fejünket, és joggal kérdezhetjük: Úristen, ki ez a l…  akarom mondani, srác?? (bocsi a rossz viccért 🙂 )

Ha Holger Rune játékáról beszélünk, nem kerülhetjük meg, hogy ne említsük Carlos Alcarazt. Nagyon sok hasonlóság van a két fiúban. Mindketten hiperagresszív játékot játszanak, viszonylag kevés hibával, rendkívül erőteljesek, és nagyon képzettek, nem csak technikailag, de taktikailag is. Mindkét játékosról elmondható, hogy félelmet nem ismerve teniszeznek, ugyanakkor nagyon jó döntéseket hoznak kritikus játékszituációkban, és ami fontos, meg is tudják oldani ezen helyzeteket. Lenyűgöző, ahogy ezek a tinédzserek rutinos öreg rókákat megszégyenítő módon választják ki szinte mindig a legjobb megoldást. További hasonlóság, hogy mindkét fiú testbeszéde rendkívüli energiát és bajnoki attitűdöt sugároz, bárki is álljon a háló túloldalán, érdemes megfigyelni. Rune, skandináv létére ugyanolyan szenvedéllyel veti bele magát a játékba, mint Alcaraz, a tüzes spanyol. A dán reménység ráadásul elképesztően jól szervált a héten, 80% felett ütötte be az első szerváit, és 180km/h körüli második adogatásokat küldött csatába, mindemellett kevés kettőshibát ütött.

Nem túlzás azt állítani, hogy ez a két fiú új minőséget hozott a teniszbe, tegyük hozzá, sokak örömére, akik belefáradtak nézni az elmúlt években az alapvonali gladiátorok vég nélküli, egy kaptafára menő kontracsatáit. Néhány másik ifjúval kiegészülve (pl Jannik Sinner), ők lehetnek a tenisz új Nagy Generációja. Remélem, a két ifjú titán lendülete kitart, és sok fiatal csatlakozik majd hozzájuk, mert Federer eltűntével a tenisznek óriási szüksége van erre a vérfrissítésre.