Férfitenisz 2015 – Hogyan tovább?
Olvasói cikkeket mindig szívesen fogadunk, ezúttal kyprios küldött nekünk egy remek írást.
„I see the future of men’s tennis and I like what I see” mondta 2000 őszén az Eurosport kommentátora, amikor a bázeli tenisztorna felső ági elődöntőjét két hosszú hajú, mindaddig szinte ismeretlen fiatal teniszező játszotta: Roger Federer és Lleyton Hewitt. A meccset akkor három játszmában Federer nyerte, hogy aztán a döntőben öt játszmában alulmaradjon Thomas Enqvisttel szemben. De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy az ezredfordulón megjelent egy generáció, akikről egyértelműen tudni lehetett, hogy a férfitenisz következő tíz évének főszereplői lesznek. A fentebb említett két úr mellett Andy Roddick, Juan Carlos Ferrero és Marat Safin voltak az új generáció legjobbjai. Történt mindez abban a néhány évben, amely a férfitenisz egyik legizgalmasabb időszaka volt. Az akkori nagyágyúk mellett (Agassi, Sampras, Kafelnikov, Rafter, Kuerten, Enqvist, Henman) olyan játékosok voltak a mezőnyben, akiknek a játéka szinte mindig elég volt ahhoz, hogy a legnagyobbak életét is megkeserítsék. Ilyen játékos volt például Kucera, Larsson, Haas, Rios, Hrbaty, Rusedski, Grosjean, és még számos névvel folytathatnám a sort.
Nem véletlenül jutott ez eszembe éppen most, amikor a tenisz szakírók többsége nem képes kilépni a nagy négyes (ami pusztán az eredményességet nézve inkább csak hármas) bűvköréből. Ez egyfelől érthető is egy olyan időszak végéhez közeledve, amikor a ranglista élmezőnyét és a Grand Slam győzelmeket figyelembe véve csaknem tíz éve alig-alig jutott szóhoz más. Másfelől viszont unalmas, hogy kizárólag arról lehet olvasni, vajon Federer meddig bírja még a versenyfutást saját életkorával, Djokovics képes-e hosszú távon ennyire masszív maradni, lesz-e még egy olyan szezon amikor Nadalt elkerülik a sérülések, vagy éppen eljön-e végre valahára Murray ideje. Kétségtelenül fontos kérdések ezek is, ám nemrégiben maga a világelső hívta fel a figyelmet arra, hogy már a nyakukban lihegnek a fiatalok, akik egy-két szezonon belül akár be is előzhetnek. Név szerint Raonicsot, Nishikorit és Dimitrovot említette, de az ígéretek közé sorolhatjuk többek között Gulbist, Thiemet vagy a Baselben Nadalt legyőző horvát Coricot is.
Elkötelezett Federer szurkoló létemre is azt kell mondanom, hogy bizony ráférne a vérfrissítés a férfitenisz világára. A szakírók mellett ugyanis a szélesebb közönség is belefáradt már a gigászok hegemóniájába. Elég volt a kiszámíthatóságból és abból, hogy a négy óriás valamelyikének táborába tartozik a teniszkedvelők túlnyomó többsége. Igaz ugyan, hogy nagyszerű rivalizálásoknak lehetünk tanúi (Federer-Nadal, Federer-Djokovics, Murray-Djokovics) és soha nem látott színvonalon folyik a játék. Mégis hiányzik az a fajta izgalom, amit az ezredfordulón élhettünk át. Amikor a világelső nem volt sérthetetlen és a legjobb négynek nem volt bérelt helye a Grand Slam elődöntőkben. A jelenleg ismert ígéretes fiatal játékosok megerősödése mellett sokat segítene ebben az, ha a 2004 előtt a sportág legjobbjait adó hagyományosan nagy tenisznemzetek végre feltámadnának.
Meggyőződésem ugyanis, hogy – Federer, Nadal és Djokovics zsenialitása mellett – az utóbbi évtized nagy egyéniségeinek soha nem látott dominanciája részben ezen országok utánpótlásának kiapadása miatt következett be. Az Egyesült Államokban Connors, McEnroe, Courier, Sampras, Chang és Agassi után volt ugyan egy Roddick, utána azonban néma csend. A németeknél Beckert és Stichet Haas és Kiefer követte, akik bár remek játékosok voltak, mégsem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Az utánuk következők pedig még annyira sem. Az oroszoknál Kafelnikovot és Safint nem pótolták hasonló tehetségek. Az ausztráloknál is megtört a Cash, Rafter, Woodford, Woodbridge, Philippoussis, Hewitt sorozat. Vagy lássuk a svédeket: Borg, Wilander, Edberg, Enqvist, Norman pályafutását követően Söderling vihette volna tovább a zászlót, de ő is csak azt mondhatja el magáról, hogy eddig ő az egyetlen, aki megverte Nadalt a Roland Garroson. A 2000-es évek első felében a tehetséges teniszezők tömegét produkáló Argentína sem hallat már magáról: a kiemelkedő képességű Nalbandian visszavonult, az egyszeres Grand Slam győztes del Potrot pedig hosszabb ideje a sérülései hátráltatják. Egyedül a spanyolok tartják még magukat, Nadallal és Ferrerrel stabilan a top tízben. Ennek a tendenciának is köszönhető tehát, hogy Nadal mellett svájci, szerb és skót teniszező ül a világ tetején, a fentebb felsorolt ifjú tehetségek pedig kanadai, bolgár, japán, osztrák, horvát és lett játékosok.
Induljunk neki tehát a következő szezonnak abban a reményben, hogy a nagy tenisznemzeteknél végre megmozdul valami, vagy ha nem, hát addig is a többi ország ígéretes fiataljai rövid időn belül klasszis játékosokká lépnek elő. Ha mégsem következik még be 2015-ben a nagy generációváltás, akkor élvezzük tovább még egy vagy két évig a nagy négyes vetélkedését. Végül is akkor sem fogunk unatkozni vagy rosszul járni, ebben mindannyian biztosak lehetünk.
kyprios
Kiemelt kép forrása: www.prolongations.fr