Védőbeszéd

2020. szeptember 8.
by DGM96

Kedvelni és elismerni: két külön fogalom, nem szinonímák.

Már két napja, hogy történt, de olyan téma ez, ami nem fog kikopni a tenisz globális közösségéből. Vasárnap Novak Djokovicot leléptették a US Open nyolcaddöntőjében Pablo Carreno Busta ellen, miután frusztráltságában ütőjével elhajított egy labdát, de az pechére torkon találta az egyik vonalbírót. Önhibából esett el a lehetőségtől, hogy valószínüleg könnyen megszerezze 18. Grand Slam-címét, olyan közel kerülve ezzel Roger Federerhez és Rafael Nadalhoz, mint még soha.

Számos teniszrajongó szemében azonban most még azt a pozíciót elveszítette, melyen állt az incidens előtt. A szerb világelső egy roppant megosztó személyiség. A sportág történelmének legnagyszerűbb párharca, míg kétfős volt, úgy volt olyan, amilyen, hogy közben Federer és Nadal egyfolytában az egymás iránti kölcsönös tiszteletükről tettek tanúbizonyságot. Minden teljesen idilli volt, aztán Djokovic berúgta az ajtót és helyet csinált magának ő is a Grand Slam-trófeák kosaránál. Eredményeinek pedig több aspektusaiban is felülmúlta/felülmúlja két vetélytársát: 2011-es és 2015-ös szezonjai olyan tökéletesek voltak, amilyet a svájci és a spanyol “csak” egyszer-egyszer voltak képesek összehozni. Djokovicnak ráadásul még az is sikerült, amibe a “Fedal” bicskája nem egyszer beletört: megnyerni egymás után négy Grand Slamet. Mindezek mellett a tenisztörténelem egyik legkomplexebb játékával büszkélkedhet, illetve azzal, hogy Dominic Thiem megjelenéséig az egyetlen teniszező volt, aki valódi kihívója tudott lenni Nadalnak salakon.

Nagyon szép eredmények ezek, amiket egyes, Federer és Nadal emberi nagyszerűségéhez méltatlan rajongók nem hajlandóak elismerni azért, mert Djokovic az ő előtte megírt kották helyett a sajátjaiból énekel(t). Önmagát adja. Jómagam is nehezen emésztettem meg, mikor a Nadalék okozta harmóniát felborította, de egy idő után elfogadtam, hogy a svájci elegancia és a spanyol matador kultusza után a balkáni szívé is utat tört magának. Rosszat cselekedett vasárnap? Persze! Jogos döntés született? Természetesen! Lebőgés volt az általa celebrált Adria Tour? Mindenképp. Zavaró tud lenni a teátrális ünneplés és tombolás? Persze! Alantas dolog “kamu” ápolásokat kikérni, hogy ezzel a jobban álló ellenfél ritmusa megtörjön? Szerintem is.

Rossz fiúnak mondható? Igen, de hol van az megírva, hogy mindenki jófej legyen? Rafa és Roger imádnivaló személyiségek, de a tenisz ezen időszaka nem lenne ennyire érdekes, ha “Nole” nem lenne olyan, amilyen. Persze az is nagyszerű, hogy a spanyol és a svájci esetében az eredmények harcolnak egymás ellen az egók helyett (mint az előző évezredben számos más legenda esetében), de ha a szerb is az a “good guy” lenne, az az érzésünk lenne, mint az AC/DC munkássága kapcsán: iszonyat jó, csak folyton ugyanazok a sémák vannak. Szerintem minden korban kell valaki, fakanállal veri a fazekat miközben kellemes zenét hallunk. Jimmy Connors és John McEnroe sem féltette a megbecsülését, mikor olykor-olykor kikeltek magukból, ahogyan Boris Becker és Andre Agassi között is folyton szikrázott a levegő a feszültségtől. Azt pedig pont a Forma 1 példája mutatja, mi történik egy sportág laikusok általi megítélésével, ha annak mezőnyének karakterisztikája túlságosan egysíkúvá válik.

Lehet nem szeretni, lehet utálni Djokovicot, de nincs az a szélsőséges ellenérzés, ami érvénytelenítene minden eredményt, amit eddig elért és amit még elérhet – sanszos, hogy a GS-címekben futott versenyben több idő áll a rendelkezésére, mint a másik két legendának. A legminősíthetetlenebb szitkozódásokkal pedig az a gond, hogy egyrészt messze nem azt az értékrendet képviselik, mint kedvenceik, Federer és/vagy Nadal, másrészt pedig Djokovic leírásához sem ideálisak egyáltalán. Bár, több ideig ment a tanakodás, mint David Nalbandian vagy Denis Shapovalov ominózus leléptetései során, de a szerb emelt fővel kezelte a szituációt. Átment “PCB” térfelére és kezet nyújtott: “Bocs, de sajnos ez van” – ez rótt le a tekintetéről. Nem ellenkezett, levonult a pályáról, majd a közösségi médián is bocsánatot kért mindenkitől. Korrekt volt.

Az előtte álló közeljövő megerőltető lehet, minden eddiginél nagyobb szurkolói ellenszéllel nézhet majd szembe, de a bűnbánás és a vezekelés tökéletes ütőkártyák a naggyá, még nagyobbá váláshoz. Nagy kihívás ez, de nem arról volt híres sosem, hogy nem volt elég nagy a fejszéje, ha valamelyik méretes fát nézte ki magának.

Borítókép forrása: essentiallysports.com